A farkasok csendje

Mindössze nyolc farkas maradt a Royale Szigeten. Megkellen próbálnunk megmenteni őket?

2020. január 07. - Burányi Virág

Rolf Peterson, kutató, több nyarat töltött a kanadai Royale Szigeten felesége, Candy társaságában a Wolf-Moose Projekten dolgozva. A projekt a világ leghosszabb ideje - 55 éve - futó tanulmánya a maga nemében. A sziget az egyetlen hely a Földön, ahol beavatkozás nélkül élnek ragadozók és prédaállataik (szarvas, őz, jávorszarvas). A farkasok fénykorában egész éjjel hallani lehetett az üvöltést, ami garantálta a vadvilági élményt a Royale Szigetre látogatóknak. Az éjszakák most már némák. Már csak 8 felnőtt farkas maradt a szigeten.

Bár a farkasok nem őshonosak a szigeten – azaz nincs bizonyíték szaporodó közösségekről a 2. világháború előttről – az 1980-as években 50 példány élt itt. Azóta az állomány folyamatosan csökken, és nagy fokú a genetikai leromlás a betenyésztettség miatt. Rolf Peterson és kutatótársa, John Vucetich 15 éve nem találtak egészséges csontvázat. Az állatok kezdik mutatni a leromlás jeleit, az egyik nőstény farkas szülés közben elvérzett. A korábbi 14%-hoz képest az elmúlt két évben csak 2% a farkasok által okozott haláleset a jávorszarvasok körében. Bár több tényező is közrejátszik – például az 1981-ben behozott pavrovírus – Rolf és Vucetich szerint a farkasok csökkenésének oka az éghajlat változás. A jég lefedettség a Nagy-tavakon 70%-al csökkent 1973 óta, és a vízhőmérséklet folyamatosan növekedett. A jég eltűnésével megszűntek azok a folyosók, melyek összekötötték a Royal Szigetet Ontarioval, és lehetővé tették a farkasok vándorlását. Az 1940-es, 50-es, 60-as években minden második évben kialakult a jéghíd. Ma minden 15. évben alakul ki egy.

Rolf azt szeretné, hogy a Nemzeti Park Szolgálata mentse meg a farkasokat: hozzanak új farkasokat a szigetre és frissítsék fel a génállományt. Amit kér, az valójában egy nagyobb pénzkiadás egy maroknyi állat körül. Ez egy vitatott téma, hiszen lehet, hogy csak rontanának a dolgokon, és a klímaváltozás problémája attól még fennáll. Jon Jarvisnak, a Nemzeti Park Szolgálat vezetőjének három lehetősége van: hagyja kihalni a farkasokat, és rábízza a dolgot a természetre. Néhány farkassal frissíti az állományt, vagy teljesen új farkasokkal népesíti be a szigetet. Bármit is választ, annak hatása lesz a Nemzeti Park Szolgálatára,valamint a sziget élővilágára, amelybe évek óta nem avatkoztak be. Döntenie kell, az idő telik.

A Wolf-Moose Projekt részeként gyűjtik és rendszerezik (sorszám, az állat kora, megtalálás helye, valószínűsíthető halál oka) a jávorszarvas koponyákat. Így mérik, hogy mennyi állatot öltek meg a farkasok, és mennyi hullott el természetes úton. Rolfnak van a legnagyobb ismert gyűjteménye jávorszarvas agancsokból a világon – több mint 180 darab rendszerezett koponya.

Volt néhány évtized a 20. században, amikor a jávorszarvasoknak nem voltak természetes predátorai a szigeten. A hiúzok már kihaltak és a farkasok még nem érkeztek meg. A Royale Szigeten hatalmas demográfiai robbanás következett be. Egy biológus, aki 1929-ben járt ott 3000 egyedre becsülte a jávorszarvas populációt – ez fenntarthatatlan állomány. A szakértők azt jósolták, hogy az állomány összeomlik, és igazuk is lett. 1934-re akkora pusztítást okoztak a jávorszarvasok a balzsamfenyő állományban, hogy kezdtek éhen halni. Alig néhány év alatt a populáció 400-500 egyedre csökkent. Vannak helyek a Royal Szigeten,ahol még mindig küzdenek, hogy a balzsam fenyő felépüljön a jávorszarvas pusztításból.

Az egyensúly megőrzése: Rolf szerint több forog kockán, mint a farkasok élete, az egész ökoszisztéma veszélyben van és a mi felelősségünk megvédeni azt.

Ha nincsenek farkasok a szigeten – az egyetlen nagyragadozó – akkor a jávorszarvas újra túlszaporodik. Ha túl sok a jávorszarvas, a növényvilág csökken és más állatok életterei is megszűnnek.

A genetikai mentés nem csak az állatokat menti, hanem az egész ökoszisztémát, mondja Vucetich. Az egyetlen dolog amiben egyetértés van a kutatók és a nemzeti park munkatársai között, hogy ahol vannak nagy patások ott szükség van ragadozókra is.

A klímaváltozás miatt a jég elvékonyodik és az állatok beszakadnak, 2012-ben három farkas is elhullott emiatt, a populáció negyede. Az egyik farkas Romeo volt, a rádióantennás nyakörvvel farkas, akit nem találtak januárban. A másik egy nőstény - hatalmas veszteség, hiszen nőstények nélkül nem marad fenn az állomány.

A Nemzeti Park Szolgálata lehetővé teszi a beavatkozást a fajok és a növényvilág védelmében, ha azok az emberi tevékenységek miatt kerültek veszélybe. Például 1995-ben a Yellowstone Nemzeti Parkba is visszatelepítették a farkasokat. A farkasok őshonosak voltak itt, ám a 19. és a 20. század elején az emberek vadászattal és csapdázással kiirtották őket. A park őrsége aztán 31 kanadai farkast helyezett át Yellowstoneba.

És mi lesz a Royale Szigettel, kérdezi Rolf. Megérti, hogy a genetikai mentés egy ijesztő koncepció, hiszen megkérdőjelezi a régi filozófiát, hogy minden, amit a természet csinál az jó, és minden amit az ember, az rossz. Rolf szerint azonban ez egy lehetőség, hogy végre valami jót csináljon az ember.

A kritikusok egy dologban egyetértenek Rolffal a genetikai mentés kapcsán: hogy sok forog a kockán. Ahol Rolf lehetőséget lát a javításra, attól a tudósok tartanak, hiszen ha elindulunk a lejtőn hol lesz megállás? És ha valamit elrontunk?

David Mech, aki eredetileg kezdte a kutatást a Royale Szigeten azt nyilatkozta, hogy nem támogatja a beavatkozást. Szerinte vaklárma ami a szigeten élő farkasok körül zajlik, már 25 évvel ezelőtt kihalásra voltak ítélve a farkasok a Rolyale Szigeten. „Talán majd egyszer jobb lesz... Azonban ezek az egyedek túlélték, ez a betenyésztett populáció maradt fenn a 60-as években. Valóban azt hinnénk, hogy nem élné túl másik pár?”

Egy másik ellenző szerint a farkasok és a jávorszarvasok nem őshonosak a szigeten. A jávorszarvasok a 20. század előtt nem éltek a szigeten, míg át nem úsztak Ontarioból, vagy oda nem hozták az emberek. A farkasok csak a 2. világháború után érkeztek meg. Tehát nem őshonos állományt próbálnánk megvédeni. A Royal Szigeten eredetileg kaibuk és hiúzok éltek, majd ők kihaltak és megérkeztek a jávorszarvasok, illetve a farkasok. Ha a farkasok olyan gyakoriak most, akkor miért voltak olyan ritkák a múltba, amikor még volt jég a vándorláshoz? Ha a farkasok és a jávorszarvasok nem részei a Royale Sziget természetes ökoszisztémájának, akkor hagyni kellene a természetet, hogy visszaállítsa az egyensúlyt.

Megvan a kísértés az emberben, hogy megpróbálja kijavítani a dolgokat, de gyakran csak rontunk rajtuk. Veszélyes, ha elindulunk a manipuláció csúszós lejtőjén. Mi van, ha a génmentés nem működik elsőre? Csináljuk újra? Hányszor?

A döntés nehéz, főleg ha olyan ikonikus fajról van szó, mint a farkasok. Tudni kell a vadon törvényeit mély alázattal kezelni. Ha a természet meg akarja menteni a farkasokat, meg fogja találni a módját.

Talán már megpróbálta, amikor 1997-ben a Superior tó megfagyott.

Ha a Nemzeti Park Szolgálat vállalja a mentést Rolf szerint nem biztos, hogy egyértelműen meghozza a sikert. Ez csak arra lesz elég, hogy növelje a farkaspopuláció számát, pedig a cél az egészségesebb farkaspopuláció lenne. Egy vándor farkas bizonyítja, hogy miért.

1997 telén jéghíd alakult ki a Royale Sziget és Ontario között, így egy magányos hím farkas tudott csatlakozni a szigeten lévő Közép-falka farkasaihoz. A hatás azonnali volt: átvette az egyik falka alfa pozícióját. Az új farkas (93 hím – Öreg Szürke Srác) színe világosabb volt, mint a szigeten lévőké, így könnyen azonosíthatóvá vált.

A 90-es évek vége sivár időszak volt a farkasok életében a szigeten. Csak 24 egyed maradt, és jávorszarvasból is kevesebb volt.

Ezekben az időkben kezdték a sziget kutatói gyűjteni a farkas ürüléket, hogy fényt derítsenek a genetikai tulajdonságra és a beltenyésztettség okaira. 12 évvel később egy végzős hallgató szólt Rolfnak és Vucetichnek, hogy volt egy új DNS törzs a szigeten, amely visszavezethető a 93 hímre.

Több dolog is végre értelmet nyert. Az 1990-es években kezdődött egy népesség növekedés, amikor több alom született a szokásosnál a Közép-falkában. A 2000-es években 4 fehér bundás alfa farkas jelent meg a szigeten. Illetve ott volt a megmagyarázhatatlan nagy és erős 93 hím, aki 8 évig tartotta az alfa pozícióját – kétszer olyan hosszú ideig mint a Royale Szigeten élő farkasok életkora.

Öreg Szürke Srác tehát egy bevándorló, aki végzett egy genetikai mentő programot.

A 93 hím 34 kölyköt nemzett élete során. Egy évtizeden belül a Royale Szigeten lévő minden farkas kapcsolatba került vele. Meglepő volt, hogy a 34 kölyökből 21 utódja a saját lányaitól született. A 93 hím lehetővé tette a farkasok túlélését a Royale Szigeten, de a beltenyésztés még ma is probléma. Vajon az Öreg Szürke Srác bizonyítja, hogy a génmentés működhet? Vagy épp ellenkezőleg? Bebizonyította, hogy erősebb gének kellenek a farkasok túléléséhez. Ha ő nem jelenik meg, a farkasokkal valami sokkal rosszabb is történhetett volna. Amikor azt gondoljuk, hogy tudjuk mit fog tenni , akkor hajlamos meglepni minket.

A Nemzeti Park Szolgálat igazgatója, Jon Jarvis szerint a Royale Szigeten nemcsak a farkasokról van szó. Fel kell ismernünk, hogy a világ amiben élünk más,mint amikor a parkot létrehozták. A tavak nem fagynak be, a gleccserek kezdenek visszahúzódni és a Royale Szigeteken élő jávorszarvasok csontjaiban növekszik a szén-dioxid. Mindezek figyelmeztetnek minket a klímaváltozásra.

2012-ben nem születtek farkas kölykök, ez volt az első ilyen eset a Royale Szigeten a Wolf-Moose projekt indulása óta. Rolf teljesen csüggedt volt, ám kicsivel később Candy Peterson (Rolf felesége) meghallott egy vonyítását, ami nem egy felnőtt farkas mély hangján szólt, hanem egy magas hangon szóló izgatott, boldog éneklést. Rolf alig merte elhinni a dolgot. A Royale Sziget farkasai csodás módon valahogy ismét szaporodtak.

A farkas egy ikonikus állat, egy szimbólum, a vad és ősi Royale Szigeten. Ezért is olyan nehéz a döntés, hogy hagyják őket eltűnni. Az emberek szeretnék, hogy a gyerekeik is láthassák a vadont. Hogy a sziget örökre megmaradjon. Ezért is akarnak beavatkozni, mert nem szeretik tehetetlennek érezni magukat a változásokkal szemben. De minden változik, meg kell tanulni alkalmazkodni, menteni amit lehet, és a park segítségével oktatni az embereket a változó világra. Bizonyos helyzetekben mi már elvesztettük az irányítást, vannak dolgok amiket már nem lehet visszavonni.

Valamikor már nem lesznek gleccserek a Glacier Nemzeti Parkban.

Valamikor a tengerek emelkedni fognak, és el fogják nyelni az Everglades-t.

Valamikor nem számít, hogy mennyi mindent teszünk, sok dologból amit védünk a legtöbb elfog tűnni.

És minden amit tehetünk, annyi, hogy megtanulunk elbúcsúzni tőle.

Candy úgy véli, hogy az élet korlátozott. Itt vagyunk egy rövid ideig, aztán elmegyünk, és utánunk az élet ciklusai kezdődnek elölről. Minden meghal egyszer, ez teszi a mi életünket értékessé. A kölyök egy kincs. Ő ajándékoz időt, amit mi a rohanó világban sokszor elfelejtünk értékelni.