Ha megemlítjük az állattréninget mindennemű fizikai kapcsolat nélkül, a legtöbb embernek az jut eszébe, hogyan tanítunk meg egy kutyát ülni jutalomfalat segítségével. De valójában a modern tudományos alapú vadállattréning eredetileg nem a kutyákra, hanem a delfinekre vezethető vissza. A vízi emlősök oktatóinak nem kellett erőszakot alkalmazniuk az edzéseik során vagy közvetlen kapcsolatot létesíteniük az állataikkal. 

Napjainkban a delfinekkel már évtizedekkel ezelőtt is alkalmazott módszereket meglepően sok vadállatfajjal használják, csimpánzoktól kezdve (nem annyira meglepő) egészen a lepkékig (elég meglepő). A természetvédők azt találták, hogy az állattrénerek módszerei hatékonyan tudják segíteni az állatok védelmét az eredeti élőhelyükön is. 

Az a koncepció, hogy tréningezzünk vadon élő állatokat a saját környezetükben furcsának tűnhet a legtöbb ember számára – egyetért ezzel Ken Ramirez is –  ennek az lehet az oka, hogy rossz elképzelésük van a tréningről. „Egy nagy tévedés az, hogy mi is a tréning” – mondja ő. „ Az egyszerű definíció szerint tréning nem más, mint tanítás, és a tanítás nem egy természetellenes dolog.”

A vadon élő állatok is megtanítják az utódaiknak, hogyan találják meg a táplálékot és miként kerülhetik el a ragadozókat, folyamatosan tanulnak a környezettel való kölcsönhatás révén. „Az egyetlen dolog, amit a profi tréner tesz az ennek a tanulásnak a segítése.”

Állatkerti tanulás
Ramirez 40 éves tapasztalattal rendelkezik állattréning terén, amiből több mint 25 évet a Chichagoi Shedd Akváriumban töltött. Írt egy könyvet a fogságban élő állatok pozitív megerősítéses tréningjéről. Ezeket a módszereket alkalmazva a világ bármely állatkertjében dolgozó trénerek képesek megtanítani állataiknak, hogy szívesen működjenek együtt velük az állatszállítások vagy állatorvosi vizsgálatok során.

Az állatkerti gondozók jutalommal tréningezik a vadállatokat, hogy érzéstelenítés vagy altatás nélkül is megengedjenek olyan állatorvosi procedúrákat, mint a fogmosás, paták körmölése, injekciók és vérvétel – így az ismeretlen akciók pozitív tapasztalatokká válnak a fogságban élő állatoknál. 

„Az állatok részt vesznek a képzésen, hiszen ez egy szórakoztató dolog, ahol játszhatnak” – mondja Ramirez. „Ha egy tigrist szeretnél megtanítani állatorvosi viselkedésekre, mindig adj neki egy nagy húsdarabot vagy egy izgalmas játékot, így az egész gyakorlás egy buli lesz, amin érdemes részt venni.”

Ez nem különbözik attól, ami a természetben történik, például, ha egy állat felmászik egy bizonyos fára és ott ehető gyümölcsöt talál újra és újra vissza fog térni oda, ahol pozitív ingerek várták.

Ha figyelembe vesszük ezt a tényt, rájövünk, hogy minden állatot lehet képezni, még azt is, akit nem gondolunk „okosnak”. Ramirez például egyik alkalommal 10 000 lepkét képezett ki egy műsorra, ahol a rovarok három különböző csoportban és időpontban repültek A-ból B-be.

„Akár egy pillangóról beszélsz vagy a Harvard diplomáról, mind ugyan úgy tanulunk.” – mondja Ramirez.

Képzés távolról
Az állatkertben élő állatok képzése segít a jólét megőrzésében és nagyon hasznos, hiszen hozzájárul az állat és a gondozó közötti kapcsolat kialakításához. De ezeknek a technikáknak az alkalmazása a vadonban sok kihívással jár. Például, közeledsz egy vadon élő állathoz, mivel tanítani szeretnéd, de nem akarod, hogy az emberekhez kösse a jutalmat – hiszen az egyik legfontosabb fajvédelmi lecke, amit egy vadállatnak meg kell tanulnia, hogy elkerüljön minket, mert az ember gyakran a legveszélyesebb teremtmény a dzsungelben. 

Ezért azoknak a trénereknek, akik a vadonban élő állatokkal dolgoznak meg kell találniuk a módját a távolról jutalmazásnak, az állat territóriumán belül.

Az egyik ilyen folyamatban lévő projekt, aminek tervezésében Ramirez is segít, az a Sierra Leone-i vad csimpánz csapatot érinti. A trénerek egy olyan viselkedésből indultak ki, amit már korábban is mutattak az állatok – egy vagy több csimpánz kiáltozni kezdett, ha ismeretlen embert látott. A trénerek célja az volt, hogy az egész csapat egyformán jelezzen, ha orvvadászokat látnak, és mindezt olyan hangosan tegyék, hogy a közeli természetvédelmi állomáson is meghallják az őrök.

A trénerek egy távolról vezérelhető PVC-csövekből álló vezetékrendszert terveztek, ami egy gombnyomással képes volt gyümölcsöket juttatni a fákra. Ha egy csimpánz felkiáltott, amikor ismeretlen járművet vagy embert látott finom falatokkal gyorsan megerősítették a viselkedését. 

„Az állatok megtanulták, hogyha idegent látnak, és úgy kiáltoznak, ahogy csak a torkukon kifér, akkor hirtelen gyümölcsök és rovarok jelennek meg a fákon.” – magyarázza Ramirez. Ebből kifolyólag hosszú ideig az egész csapat következetesen együtt kiáltozott, vészjelzést adott le. A projekt a 2000 években kezdődött és 80% csökkentette a csimpánzok orvvadászat általi eltűnését. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a lecke a csimpánzok kultúrájának részévé vált: a felnőtt egyedek megtanították ezt a viselkedést az utódaiknak is.

Leckék a visszavadításhoz
Egy korábbi példa, amikor az állattréning segített egy természetvédelmi projekt kivitelezésében, az a kaliforniai kondorok fogságban történő tenyésztése és visszavadítása. A biológusok körültekintően figyeltek arra, hogy elkerüljék a fiókák emberre imprintálódását. Úgy neveljék fel a madarakat, hogy soha nem láttak embert – így nem kötötték hozzá a táplálékot és a gondoskodást. De amikor szabadon engedték az első fogságban felnőtt madarakat, váratlan problémával szembesültek. 

Ekkor felhívták Steve Martin-t, akinek évtizedes tapasztalata van madár tréninggel kapcsolatban, hiszen több mint 100 különböző állatkertben dolgozott világszerte.

Martint egy völgyben fekvő városba vitték, ahol szabadon engedték a madarakat. Ő rögtön felismerte a problémát: „A kondorok leszálltak az utakra, a házakra és a villanyvezetékekre, ahol áramütést szenvedtek.” – mondta.  „Leszálltak egy kis kávéházba, ahol az emberek hamburgerrel és hotdoggal etették a madarakat. Kaliforniai kondorok voltak mindenütt.”

A biológusokat teljesen elkápráztatta ez a természetellenes viselkedés. De Martin azonnal tudta, hogy mi történt: senki nem tanította meg a kondoroknak, hogy viselkedjenek úgy, mint egy vad kondor.

„A vadonban élő kondor keselyűk két évet töltenek a szüleikkel. Ekkor sajátítják el a túléléshez szükséges készségeket. Tanulnak arról, hogyan kerülhetik el a veszélyeket és miként találhatnak táplálékot.” – mesélte. A tudósok „szülői felügyelet nélkül hagyták a fiatal kondorokat, jó szerencsét kívántak nekik és egyszerűen szabadon engedték őket a megfelelő időpontban.” 

Vízágyúkat használtak, hogy elüldözzék a madarak a városból, de ezzel csak azt érték el, hogy a kondorok megtanultak félni a tudósoktól. „A szomszédok el tudtak sétálni mellettük, de ha meglátták az autókat vagy az egyenruhát elrepültek” – mondta frusztráltan Martin, aki 2000 és 2010 között dolgozott a projekten.

Martin felismerte a probléma valódi gyökerét: „Rossz kérdést tettek fel: Hogy tudjuk megállítani a kondorokat, hogy bejöjjenek a városba?”. A jó kérdés így hangzik: „Mit szeretnénk, hogy csináljanak?” – ahelyett, hogy megpróbálnánk büntetni a nem kívánatos viselkedést (a városba mennek), a kívánt viselkedésre kell fókuszálni, tehát, hogy a hegyekben maradjanak.”

A megoldást a madarak elengedési metódusának megváltoztatása jelentette. Kezdetben a szabadon engedett madarak életében minden állandó volt: az etetés napja, időpontja és a táplálékféleség típusa is. Martin azt kérte a tudósoktól, hogy kezdjék el variálni a táplálékféleségeket és a kihelyezés időpontját. „Azáltal, hogy változatosságot vezettünk be – az élelem típusát, mennyiségét és helyét illetőleg – a kondorok elkezdtek gondolkodni.” – mondta ő. Mivel a kondorok azt tapasztalták, hogy a táplálék bármikor felbukkanhat a vadonban ezért érdemes ott maradni és várni.

Egy másik fontos tanulság: a csapatnak úgy kell viselkedni, mint a szülőknek és meg kell tanítani a kondoroknak, hogy az emberek potenciálisan veszélyesek lehetnek – érdemes tőlük távolságot tartani – hiszen csak így tudják elkerülni a madarak a lelövést. 

A tanítási lehetőség adta magát: mikor a kondorok tollai még fejlődnek, a kutatóknak néhányszor meg kell fogniuk a madarakat, hogy elhelyezzék rajtuk az egyedi azonosítókat és ellenőrizzék az egészségüket. A tréning, ami az emberek elkerülését eredményezte a következőképp zajlott: a gondozók gyorsan elkapták a madarakat és rájuk rakták a lábgyűrűt valamint elvégezték a szükséges teszteket. 

„Az első alkalommal, amikor a kondorok meglátták az ösvényen az embereket még kíváncsiak voltak és nyugodtan ültek az ágakon. Ezután 14 ember jött be a röpdébe hálókkal, de a kondorok csak ültek és néztek rájuk, hiszen nem tudták mi fog történni – emlékezett vissza Martin. Ezek az emberek felmásztak a fákra és megfogták a madarak lábát vagy szárnyát.”

A madarak határozottan tanultak az első találkozásból. A következő pár alkalommal megismételték a folyamatot és hamarosan az összes madár izgatott lett, ha embereket látott közeledni az úton. „Mikor újra 14 ember ment a kifutóba, már nagyon nehéz volt elkapni a kondorokat.”

A technika végül is hatékony volt, a kondorok megtanulták, hogyan viselkedjenek úgy, mint a vad keselyűk: keressenek táplálékot a természetes élőhelyükön belül, és ne gyülekezzenek a városokban. A szabadon engedés után néhány madár még mindig közeledett az emberhez, őket újra kellett képezni, de a legtöbben megtanulták a leckét és fontos szerepet tölthettek be a fajmegőrzési programban. 

Trénerek a vadonban
A kondorok tréningjéhez hasonló projekt zajlott Ramirez vezetésével 2009-től 2015-ig, ahol vadon élő jegesmedvéket képeztek. A hagyományos megoldás a következő volt: az őrök elkezdtek petárdázni, ha meglátták a medvéket a városba vezető úton közeledni. Ez egy pillanatra megijesztette ugyan a nagyragadozókat, de hosszútávon nem használt: ugyanazok a medvék újra és újra visszatértek táplálék reményében, és néhány városban évente több mint 300 találkozás történt – ez mind az állatokra, mind az emberekre nézve potenciális veszélyt jelenthet.

Ramirez látta, hogy a városban élő embereknek jó ötletei vannak az elijesztéssel kapcsolatban, de az időzítésük rossz. „Itt van egy dolog, amit tudunk a viselkedésről: ha viselkedésváltozást szeretnél elérni, fontos helyesen tanítanod.” – mondta. „Ha meg akarsz ijeszteni egy medvét, meg kell várnod, hogy az emberhez kösse ezt a dolgot.”

A zaj, amit a város felé tartó medvék tapasztaltak nem tanított nekik semmi hasznosat. Ahelyett, hogy megvárták volna, amikor az orruk hozzáér a szeméthez, egy kerítéshez, a teherautó kerekéhez, vagy valami emberhez kapcsolódó dologhoz. Na, akkor tényleg megijednek! Gondolj arra, hogy mikor gyanútlanul a hűtő felé tartsz, az esti nassolások idején és valaki hirtelen kiabálni kezd veled. 

„Néha csak egyszer kell megtörténnie az eseménynek, és a jegesmedve egy életre megtanulja, hogy el kell kerülnie minden emberrel kapcsolatos dolgot.” – mondja Ramirez. „Nem kell bántanod a medvét, ugyanúgy megijeszted, mint korábban, de ha helyesen használod a viselkedésmódosítás szabályait, eléred a célod.”

Könnyű vagy nehéz választások
Ramirez szerint a sikeres vadvédelmi tréning logikája nem varázslatos, sőt nagyon gyakran ismerős lehet számunkra: „Mint mindannyian, ha választás elé kerülünk, legtöbbször a könnyebb úton megyünk. Szóval, ha segíteni szeretnénk az állatnak, hogy jól válasszon, akkor egyszerűvé kell tenni a megfelelő utat.”

Vegyük például a jegesmedvéket: kezdetben az emberi táplálékforrások könnyen hozzáférhetőek voltak. A trénerek kétféle módon tették nehezebbé a medvék számára a rossz utat: nem csak megijesztették őket, hanem erősebb szemeteskukákat alkalmaztak. 

Ezután az emberi táplálék nehezebben elérhetővé vált és kellemetlen tapasztalathoz kötődött, míg a jegesmedvék pozitív megerősítést kaptak, ha a könnyebb (jó) utat választották. Természetes csali ételekkel vezették ki őket a városból, vissza az eredeti élőhelyükre. 

„Néhány ilyen városban több mint 300 incidens történt évente, a tréning után ezek kevesebb, mint 10-re csökkentek.” – mondja Ramirez.

Sárgarépa vagy pálca
Számos módszert alkalmaznak a trénerek, amikor fajvédelmi célból tanítanak vadon élő állatokat, hogy felismerjék és elkerüljék a veszélyes helyzeteket. De Ramirez és Martin is egyetért abban, hogy jobb, ha jutalommal megerősítjük a kívánt viselkedést, mintha büntetnénk a nem kívánt viselkedést.

Ramirez sok időt töltött a karrierje során azzal, hogy meggyőzze a kutyagazdákat a pozitív megerősítés előnyeiről. Míg Martin arra figyelmeztet, hogy a háziállatok büntetésen alapuló képzése kedvezőtlen következményekkel járhat – ahogy ezt már számos tudományos tanulmány is kimutatta.

De amikor a vadon élő állatok túlélése forog kockán, minden lehetséges eszközt figyelembe kell venni – beleértve a pillanatnyi kellemetlen élményt is, hogy megtanulják a veszélyes viselkedés nem vonzó. A kulcs a feladat tanításához megfelelő eszköz kiválasztása, és alkalmazása a jó pillanatban. „Mindig azt keressük, hogyan tudunk pozitív megerősítést használni, hogy azt kapjuk, amit szeretnénk. De ha valami kellemetlen dolgot alkalmazunk az a célunk, hogy az állat minden esetben tanuljon valami lényegeset ebből a találkozásból.” – mondja Ramirez.

Természetesen mind a kellemes, mind a kellemetlen tanulási folyamatok gyakoriak a vadonban. „Ha egy állat megmenekül a ragadozó elől, gyorsan megtanulja, hogy a későbbiekben hogyan észlelje és kerülje el azt.” Az emberek által alkalmazott averzív képzés történhet gyors és humánus módon – és bár az állat nem élvezi azt a pillanatot, soha nincs valódi veszélyben. Az állattrénerek hangsúlyozzák a kutyák és a szemétben keresgélő jegesmedvék képzése közötti különbséget: a fajmegőrző projekteknek nem az a célja hogy közelebb hozzák egymáshoz az embereket és az állatokat. „Gyakran a vadon élő állatokat arra akarod tanítani, hogy féljenek az embertől.” – mondja Ramirez, hiszen ez a viselkedés mentheti meg az életüket és segíti a fennmaradásukat.

Irodalomjegyzék:

https://news.mongabay.com/2018/04/animal-trainers-are-teaching-wildlife-to-conserve-themselves/ 2018.07.02